Van egy mondás, hogy addig élsz míg emléket mesélsz, ha már nem mesélsz, akkor nem is élsz!
Mostanában sokat hallgatom Édesanyámat, mesél a régi időkről, feleleveníti a múltat. Ahogy lapozgattuk a Varázskönyvünket rátaláltunk erre a képre.
Ha jól megnézzük a képet, a háttérbe ott van a padlás följáró. Amint látszik a létra szabadon van.
El is mesélte a történetét. A képen én vagyok, olyan eleven kislány voltam mint a gyerekek általában. Szerettem mászkálni mindenhova, nagyon kellett rám figyelni.
El is mesélte a történetét. A képen én vagyok, olyan eleven kislány voltam mint a gyerekek általában. Szerettem mászkálni mindenhova, nagyon kellett rám figyelni.
Ahogy mondja, mindíg fel akartam menni a padlásra. Éreztem, hogy valami titkot rejt. Aztán elbarikádozták a följárót. 5 - 6 éves lehettem, mikor nyitva maradt a följáró, én pedig kihasználtam, hogy senki nem vette észre, és felmásztam a létrán.
Még volt vagy két fok a tetejétől, és nem tudni mi okból, de leestem...
Szerencsére, esés közben el tudtam kapni az ablakot, ami ott van a följáró mellett. Olyan, hogy fönt keresztbe van az ablak, alsó fele pedig két szárnyból áll. A fölső felébe nem volt üveg, én pedig a rámájába kapaszkodtam. Ott lóggtam és kiabáltam. Rohantak oda, nem mertek szólni, csak feljöttek értem, és nagyon örültek, hogy szerencsésen végződött a padlásra mászásom.
Onnantól kezdve nem tudtam létrára mászni, mert el volt barikádozva.
Akkor, talán az életemet mentették meg, de én nem fogtam fel a helyzet súlyosságát.
Most szeretném megköszönni. Ezzel a dallal, méltó hozzá, és minden Édesanyához!
KÖSZÖNÖM!
